A vereség napja

A magyar vezetők is megünnepelték a győzelem napját. Annak emlékét, hogy Európában befejeződött a második világháború. Az ünneplőknek egyetlen aprócska dolog elkerülte a figyelmét: Magyarország a háborút elvesztette. Márpedig ezen nincs mit ünnepelni.
Ez nem azt jelenti, hogy a fasiszták győzelme jobb lett volna. Egy nyilvánvalóan embertelen diktatúra ért véget, csakhogy Magyarországon és több más országban egy másik, nem kevésbé embertelen diktatúra vette kezdetét. Cseberből vederbe. Nem értem, hogy ezen mit lehetünnepelni. Persze, mióta Medgyessi Péter és díszes társasága megünnepelte Erdély Magyarországtól való elcsatolását, és miután Gyurcsány Ferenc megköszönte az oroszoknak hazánk fölszabadítását, már semmin sem szabadna meglepődni. Hiszen evvel a néppel bármit meg lehet tenni. Ez a nemzet a legnagyobb pofonokat is szinte szó nélkül tűri. De ami a legsúlyosabb, hogy a legnagyobb pofonokat, a legsúlyosabb megalázást mindig saját honfitársainktól kapjuk.
Most tehát megünnepeljük, hogy elvesztettük a háborút. Azt a háborút, amibe nem saját kedvünkből léptünk be, hanem szinte kényszerpályán haladva sodródtunk bele. Bár kétségtelenül nagy felelősség terhel néhány magyar politikust, tisztán kell látni, hogy az első világháborút lezáró, mérhetetlenül igazságtalan békerendszer teremtette meg a második világháború kirobbanásának legkedvezőbb feltételeit. Ezért az akkori Antant vezetői a főbűnösök. Ha ők, akkor nem akarták volna megalázni, földbe tiporni, ellehetetleníteni a legyőzött országok népét, szenvedésre ítélve az egyszerű emberek tömegeit, akiknek a háborúhoz csak annyi közük volt, hogy családtagjaik ott haltak meg vagy lettek nyomorékká, akkor talán nem lett volna második világháború. Azonban ezt figyelmen kívül hagyva ismét minket büntettek. A második világégés után megismételték a trianoni döntést, megpecsételve ezzel milliók sorsát.
Tőlünk ezért még senki sem kért bocsánatot. Azért a sok törvénytelenségért, gyilkosságért, kínzásért sem, amit az elcsatolt részeken élő magyarokkal szemben követtek el. Soha egyetlen fillér kártérítést sem kaptunk például a románoktól azért a több tízezer vagonnyi felszerelésért, gépért, terményért, amit jogtalanul hurcoltak ki Magyarországról. Arról sem beszélünk, hogy a magyarellenes tevékenység ma is folytatódik a környező országok némelyikében.
A fasizmus vége egyértelműen pozitív tény. De a német megszállók kiűzését azonnal követte a szovjet megszállás, a nácik után hamarosan jöttek a kommunisták. Egyik sem jobb a másiknál. A két véglet között csak egy lényeges különbség van: a kommunista rendszer haszonélvezői, sőt vezetői ma is jó pozíciókban ülnek, és a demokráciára oktatnak minket.
A háború elvesztését nem szabad megünnepelni. Mert bár örülünk annak, hogy vége lett az egyik szörnyű rendszernek, nem felejthetjük el, hogy jött egy másik szörnyű rendszer, ráadásul a háború következményeit az elszakított nemzetrészek máig sem heverhették ki.
De van ok az opimizmusra. Idén a trianoni békediktátum évfordulóján biztosan megemlékezést tart majd a baloldal is. Igaz, ők talán tűzijátékkal fognak ünnepelni, és bocsánatot kérnek a szomszédos országoktól, hogy csak ekkora területeket adtunk nekik.

  Erdős László,
   pécsi MIÉP